Népi mesterségek nyomában - kosárfonás

A kosárfonás és vesszőhajlítás már ősidők óta ismert mesterség. Erre legalkalmasabb a vadon élő kosárfűz és a szürke fűz vagy nyúlfűz. A legjobb minőségben a Körösök és a Tisza vidékénél találhatók, ezért a kosárfonás ezeken a területeken (Békés, Mezőberény, Körösladány, Elek, Tiszaalpár) alakult ki.
A legelső vesszőhajlítók a halászok voltak, hiszen a halász nap, mint nap járta a vizeket, mocsarakat.
A kosárfonás gyorsan elterjedt a földműveléssel és az állattenyésztéssel foglalkozó emberek körében is. Az állattartással foglalkozók vesszőből karámot, kerítést, terménytárolókat, tyúkültető kosarat, kocsi kasokat, méhkasokat, a növénytermesztéssel foglalkozók szedőedényeket, gabonatárolót, a szőlősgazdák szüretelőkosarakat kötöttek. A háború idején még koporsókat is készítettek vesszőből. Vesszőből készültek a mindennapokban gyakran használt tárgyak (szenes kosár, fáskosár, udvari seprű) is.
A vesszőhajlításhoz nem kellettek bonyolult szerszámok. Az eszközeiket egyszerűen el tudták készíteni a környezetükből. A legfontosabb az ülőke, a kaspad, az állvány, a vesszőválogató léc, a különféle forgácsolószerszámok (vágókés, tisztítókés, metszőolló) és az anyag forgácsmentes alakítására használt szerszámok (sulykoló verő, kalapács) voltak.
A kosárkötés technikája apáról fiúra szállt, de olyan is akadt, aki kellő időráfordítással és szorgalommal sajátította el.
Mire egy kosár elkészül, számos munkafolyamat előzi meg. A leszedett vesszőt 8 órai főzés után hántolják, majd válogatják és szárítják. Az így előkészített vesszőt akár 10 évig is lehet tárolni.
A Diósjenői Erdei Szabadidőpark kosárfonó tanfolyamot szervez e népi mesterség megismerésére, hogy minél többen megtanulhassák a kosárfonás csínját-bínját, és tovább lehessen adni az utókornak a tudást. További részletek a Szabadidőpark weboldalán találhatók.